Településünk története

Településtörténet, régészeti örökség
 
A Jánosi helynév a latinból átvett János keresztnevünk -i birtokosképzős származéka. A Kántor- előtag is igen régi: a Jánosi család egyik, Kántornak is nevezett és a XIV. században élt tagjára utal: a név a kántor köznévvel azonos.
A település neve 1272-ben Hodász (akkor Hetény) határjárása során tűnik fel János néven, két azonos nevű birtokot jelölve. Az egyiknek korán megjelent a plébániája is, az első falu keletkezését tehát legalább a XII. századra lehet tenni. Első lakói a Nyírség keleti peremén húzódó gyepűvonal őrei lehettek. Az egyik falu birtokosa István mester, akinek fiai 1298-ban, majd 1345 körül osztoztak meg javaikon. A középkori tulajdonosnak, a Jánosiról és később Derzsről is nevezett Kántor családnak ősei jóval a XIV. század előtt kapták, a rokonság ugyanis több ágra oszlott. A szétágazó kisnemesi családok tagjai tevékenyen részt vettek a megyei közéletben. Zsigmond király 1408-ban a Kántor család birtokait, mivel azok Kis Károly mellé állottak, elkobozta, s Báthori Péter főispánnak és Császári Györgynek adományozta. 1411-ben kegyelmet nyertek, mert új adomány címen öt családtag a többi falujukkal együtt visszakapta.
A XIX. század fordulóján lényegében armalisták által lakott hely volt, amelynek kisebb részeit a Vay, az Ibrányi és a közeli Hodászon birtokos Komoróczy család bírta.
A XIX.század elején a magyarok mellett jelentős számú rutén élt a faluban. Az 1911-13. évi névtárak szerint 1346 református és 917 más vallású lakója volt. 
A mai község határába olvadt be, de külön helynévként máig is megmaradt Iklód (Nyíriklód) falu. A település a XIII. század közepén már állt. A falut Kisjánosinak, Balognak, Balogjánosinak és Iklódnak egyaránt nevezték. A birtok egy része 1394-ben a Kántorok kezére került, s mint Balogjánosi puszta szerepelt. Későbbi története elválaszthatatlan Kántorjánosi történetétől, de viszonylagos önállóságát sokáig megtartotta, mert csak századunk elején, 1917-ben olvadt be hivatalosan a testvérközségbe. A Dersi Kántor család 1411. évi birtokba iktatása alkalmából a Jánosi határon felsoroltak tíz telket: Boglyaserdőt, Vasvárit, Rétet, Gothardot, Koppántelket, Ruszkát, Gergesmezőt, Martonyt, két Tarkánt és Cserepest. Ezek közül Gothard alapítóját egy XIV. századi oklevél említi, s Martony is előfordul már 1357-ben. Ma e helynevek közül csupán Boglyaserdő él, Boglyastanya néven.
A község az 1860-as években közigazgatásilag a Nyíri, az 1870-es évektől a Mátészalkai járáshoz tartozott, majd Mátészalka városkörnyékének része lett. Az 1920-as években körjegyzőségi székhely volt, hozzátartozott Nyírderzs. 1970-től nagyközségi közös tanács társközsége, tanácsának székhelye Hodász, társközsége Nyírkáta volt. Jelenleg önálló.

Földrajzi adottságok
 
Földrajzi adottságok Kántorjánosi az ÉK-i Nyírségben található. Éghajlata mérsékelten meleg, közel a mérsékelten hűvöshöz. Az évi napsütéses órák száma: 1980, a középhőmérséklet 9,5 - 9,7 °C, az évi csapadékösszeg 580 - 590 mm. Uralkodó szélirány az É-i, de jelentős a DNY -i és DK -i aránya is. 
A Nyírségi táj a Kárpátokból érkező folyók által épített hatalmas hordalék domb, melynek anyagát a szél észak-dél irányú különböző méretű homokbuckákká rendezte. Ezek között hasonló irányú völgyek alakultak ki. A hullámzó tájon bujkáló vízfolyások elhagyva egy-egy ilyen a szél vagy más okok miatt elzáródott völgyet hagyták maguk mögött az erre a vidékre oly jellemző tavakat, mocsarakat, melyek a vízszabályozás előtt százával töltötték ki a homokdombok közti mélyedéseket. A homokhátak közti laposokon kialakult vizenyős-lápos területek az 1892-ben kezdődött lecsapolási munkálatokat követően nagyrészt kiszáradtak, szántókká alakították őket. A fennmaradt lefolyástalan vízfelületekből lettek a vidék szikes tavai, lefolyással bíró társaik pedig gazdag növényvilággal rendelkező oázisok. Ilyen a Kántorjánosi külterületéhez tartozó Vajai-tó is. A megejtően szép tó vízgyűjtője mintegy száz négyzetkilométer, ezen túl csak a Berkesi vízfolyás táplálja - és ez melegebb időszakokban, nem képes pótolni a tó párolgási veszteségét. Ez azért is veszélyes, mert a tavon lebegő, igen értékes úszóláp életéhez szükség van a három méter körüli vízmélységre, különben a láp meggyökerezik, és ez értékes növényvilágának átalakulását eredményezheti. Az úszóláp legértékesebb növényei között található a tőzegpáfrány, a hagymaburok, a kúszó csalán, és az igen ritka, Magyarországon csak három helyen élő jégkori maradvány, a tarajos pajzsika. 
A tavat - néhol áthatolhatatlan sűrűséget alkotva - szép tőzegpáfrányos területek, nádas és füzes-égeres társulások szegélyezik. Az állatvilág is gazdag: a sekélyebb mocsaras részek lakója a réti csík, él itt vízityúk, vízicsibe és szürke gém, és a nádasban nádi énekesek sokasága költ. 
A homokbuckáknak mikroklimatikus és vízháztartás szabályozó hatása is van. A nyírségi gazdának még száraz időben is van termése. 
A terület további jellemző földrajzi képződményei, szélbarázdák, valamint az ősfolyóvölgy maradványok. 
Ezek Kántorjánosi területén is megtalálhatók. 
Jellemző talajtípusai a futóhomok, a kovárványos barna erdőtalaj, humuszos homok és réti talaj. Erdőtársulásait túlnyomórészt akác jellemzi, ezen kívül nemes nyárakat és fenyőerdőket is találunk itt. A nyírerdők, amelyek egykor a nyírséget őserdőként borították, s a régi nyírvidéki lakosok egyik megélhetési forrásaként szolgáltak újból megjelentek a térségben.
Növénytársulásait főként homokpusztagyepek és homoki legelők alkotják

Tájszerkezeti elemek
 
A település tájszerkezetének vizsgálata során egy ember által erősen átalakított tájat ismerhettünk meg, ahol a természetes állapotot tükröző élővilág a mezőgazdaságilag hasznosított területek szomszédságában helyenként a mai napig megtalálható.
A külterület mintegy 25-30%-át foglalják el a szántók, melyek egyhangúságát a rajtuk áthaladó csatornák és dűlőutak, valamint a közéjük ékelődő gyümölcsösök és gyepek foltjai törik meg. A szántóterületek terjeszkedése az elmúlt évszázadokban, de leginkább a 19. századi vízrendezések óta elsősorban a gyep- és erdőterületek rovására történt. Az elmúlt években növekedő erdőterületek, a rosszabb minőségű homok-talajok felhagyása csökkentette ugyan a szántóterületeket, de a déli, délkeleti, keleti területek mocsarai, belvizes területei az elmúlt évek szárazságai miatt beszántásra kerültek.
A település gyepterületeit a száraz homokpusztagyepek és a nedves mocsárrétek, zsombékosok, alkotják, és számos védett növény- és állatfaj élőhelyéül szolgálnak. A település alacsony fekvésű, lecsapolt területein az eredeti természeti állapotnak leginkább a gyep, mint terület-felhasználási egység felel meg. 
A folyók által gyakran elöntött vidéket eredetileg ősi nyír ligeterdő borította. A területet az elhagyott medrek, morotvák, rossz lefolyású laposok, hínár, mocsár és lápi vegetációi tették változatossá. Az elmúlt másfél évszázad alatt az erdők nagy részét kiirtották, a mocsarakat, lápokat pedig javarészt lecsapolták. A természetes fás társulások nyomait csupán a csatornákat kísérő, többnyire töltések közé szorított, néhol kiszélesedő sávokban fedezhetjük fel. Ezek a társulások a bokorfüzesek, égeresek, puhafaligetek (fűz-nyár), és ritkábban a keményfaligetek (tölgy-kőris-szil). A lecsapolások és erdőirtások után megmaradt homoktalaj megkötését akácerdők telepítésével oldották meg. Ezek az akácerdők ma is uralkodnak a tájon. Nagy felületeket takarnak. Megtalálhatóak még a tűlevelű erdei fenyvesek, nyárasok, s foltokban helyet kapott a nyír is.
A középkori település magját az orsós elrendezésű Kossuth Lajos utca középső szakasza jelöli ki. Erre a tengelyre szerveződött később a település jelenlegi szabálytalanabb szerkezete. A településen belterületi erdő, kiterjedtebb fás terület nem található. Hiányoznak a közterek és a közparkok is. Kevés a településképi szempontból jelentős lakóház előkert. Az utcák és egyéb közterületek, valamint az intézményterületek parkosítása semmilyen formában nincs jelen a területen.
A település utcáin sétálva járdát csak a Kossuth Lajos utca keleti oldalán találunk. Az utcákat követő zöldsávok hiányoznak, fasorral, utcai fával egyáltalán nem, az előkertekből kihajló terebélyes árnyat adó fával csak elvétve találkozhatunk. Összességében elmondható, hogy Kántorjánosi korlátlan közhasználatú zöldfelület-hálózata teljes egészében hiányzik.

Településszerkezet, területhasználat
 
A XIV. században még egyutcás, kétházsoros nyírségi község településszerkezete a XVIII. Század végéig alig változott, s csak az 1900-as évek elejére bővült többutcás, szabálytalan alaprajzú faluvá. Középkori településmagját az orsós elrendezésű Kossuth utca középső szakasza jelöli ki. Itt álla református templom, ezt a szigetet keletről az Arany János utca határolja.
Az útmenti falu volt Fő utcájának déli végén a Kossuth utca kettéágazik, és így kötődnek össze az előbbivel párhuzamosan nyitott Bajcsy-Zsilinszky és Zalka Máté utcák. Az előbbi északon egy viszonylag tágas mondható újkori faluközpontba (Petőfi tér) torkollik. Ettől északra és részben nyugatra rövid, zegzugos utcákat és szegényesen beépített, kis méretű telkeket találni. 
A község utcái kivétel nélkül előkertes beépítésűek. Szalagtelkei soros, elvétve kétsoros elrendezésűek. Az udvarok beosztása a tagolt épületrendezéshez igazodik.

Településkarakter
 
Lakóépületek: 
A földanyagú (sövény-, vert- és vályogfalú) lakóházak általában háromosztatúak. Az utcai szoba (ház) két ablaka előtt gyakorta három faoszlopos oromtornác húzódik. A konyha korábban szabadkéményes hátsó fele (füstház) is legtöbbször már lepadolt. Az első feléből (a pitvarból) nyíló harmadik helyiség, hátsó szoba (kisház, máshol kamra) a többihez hasonlóan földpadlós és fagerendás, deszkázott mennyezetű. Az agyagból tapasztott oldalfalak fehérre meszeltek. A szarufás tetőszerkezetekre nád és szalma került, később cserép, majd pala. A nyeregtető mindkét végén oromfalas, az utca felé fűrészelt, deszkákkal díszített, a szegényebbek portáin tapasztott sövényfalas. A nagyobb gazdasági épületek vályogból készültek. Szarufás, cserepes tetejük deszkázott oromfalú.
Gazdasági épületek: 
A nagyobb gazdasági épületek vályogból készültek. Szarufás, cserepes tetejük deszkázott oromfalú A szalmával fedett kisólak és színek sövényből vagy fából készültek. Deszkát, lécet, kórót, ritkábban sövényt, újabban faoszlopok közé feszített dróthálót használnak a külső és belső kerítéseknél is.